Az olykor egyhangúan sík és szikár Alföldhöz képest a Dunántúl a szelíd változatosság és játékosság terepe, ahol a kis falvakat bújtató dombhajlatok, a dombhátakra kanyargó utak, a völgyekben csörgedező patakok, a rétek és erdők, a fölcsillanó tavak és a mindenütt előbukkanó történelem ejti ámulatba az embert. Pannónia földje ez, ahol az emlékezet az itt egymást váltó népek sorának sok évezredes múltját őrzi a lankás tájban és a lelkekben. A Dunántúl területe feleakkora (50 ezer km2), mint az Alföldé. Északon a Felföldtől, keleten az Alföldtől a Duna választja el. Délen a Dráva és a Mura folyók, nyugaton pedig az Alpok keleti nyúlványai és a kuruc dalokban említett Lajta folyó alkotják természetes határát. Népdal őrzi nevét: „Fakó lovam a Murza Lajta vizét megússza, Bécs alját ha nyargalja Császár azt megsiratja.” A Dunántúl domborzatilag, vízrajzilag rendkívül tagolt, sokarcú táj. Éghajlata csapadékosabb, mint az Alföldé. Találunk rajta olyan kiterjedt, alföldies sík vidékeket, mint a Kisalföld és a Mezőföld, de vannak itt hatalmas erdőkkel borított hegyek, mint a Bakony, a Vértes, a Pilis és a Mecsek. Főként azonban a mezőgazdasági és kert-, illetve szőlőművelésre alkalmas dombvidék a jellemző rá.
A Dunántúl közepén fekszik az ország legnagyobb turisztikai és üdülőközpontja, Közép-Európa legnagyobb tava, a gyönyörű Balaton. Nem messze van tőle a kis Velencei-tó, a Dunántúl északnyugati részén pedig a Fertő tavat találjuk. A Dunántúl a honfoglalás óta a magyarság legfontosabb településterülete. E vidék nagy részén — több mint ezer éve — folytonosan élnek magyarok. A Dunántúl településhálózatát a sűrűn elhelyezkedő aprófalvak jellemezték. Honfoglaló elődeink a már korábban itt lakó rómaiak, hunok, avarok, németek és szlávok maradékai közé települve, velük összeolvadva népesítették be ezt a tájat. A dunántúli nagyvárosok többsége római alapokra épült: Sopianae (Pécs), Alisca (Szekszárd), Aquincum (Óbuda), Aelia Solva (Esztergom), Arrabona (Győr), Scarbantia (Sopron), Savaria (Szombathely), Cimbrianae (Veszprém), Salla (Zala), Halicanum (Lendva) stb. a rómaiak által épített nagy hadi utak mentén feküdtek, s a római határsávon (a limesen) túl élő barbárok elleni védekezés őrbázisaiként szolgáltak.
A katonasággal a római életforma, a termelési kultúra és szellemiség eljutott e távoli határtartományba (provinciába), rányomta bélyegét az épületekre, a használati eszközökre, s megteremtette a kereszténység alapjait is. Szombathelyen (Savariában) született Szent Márton , Tours későbbi nagy püspöke, Pécsett pedig a világörökség részévé vált ókeresztény emlékhely Közép-Európa legjelentősebb kulturális kincsei közé tartozik. A kereszténység az ide települő népet hódította meg elsőként, s itt zajlott a régi és új vallás követőinek — a lázadó somogysági Koppány vezérnek és István királynak — legnagyobb csatája. Ez volt 1526-ban, a Mohács melletti síkon a törököktől elszenvedett tragikus magyar vereség színhelye is. Erről a helyről szólnak a magyar verstanban sokat idézett klasszikus sorok Kisfaludy Károly Mohács című versében: „Hős vértől pirosúlt gyásztér, sóhajtva köszöntlek, / Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” A Magyar Királyság legfontosabb állami, vallási és kulturális központjai a Dunántúlon alakultak ki (Székesfehérvár, Esztergom, Buda, Veszprém, Pécs, Visegrád, Tihany, Győr, Pannonhalma).
A törökkel vívott háborúk és a hódoltság kora azonban megtörte a Dunántúl kiegyensúlyozott fejlődését, mivel annak déli és keleti része a pusztító törökök kezére került, északi és a nyugati része pedig többnyire hadszíntérré vált. A hódoltsági területekről — a mocsarak által védett Ormánság, Sárköz és Drávaszög kivételével — a magyar népesség zöme elmenekült, helyükbe a törökkel érkezett balkáni népek (rácok, albánok, vlachok) települtek átmenetileg, a Nyugat-Dunántúlra pedig horvát menekültek jöttek be. A törökök és a szolgálatukba állt balkáni népek kiűzését követően, a mocsarak közül kirajzó és a visszatérő magyarok leszármazottai mellett nagyobb számú német és kisebb számú szlovák telepes közösségek is érkeztek a meggyérült lakosságú Dél-Dunántúlra, illetve a Dunántúli-középhegység egyes vidékeire. (A második világháború után, a kényszerű népességcsere következtében a Felvidékről, illetve Bukovinából és Moldvából magyarokat telepítettek be. Ők részben a kitelepített németek és a kitelepült szlovákok helyére költöztek.)
A Dunántúl társadalma jóval kiegyenlítettebben fejlődött, mint az Alföldé, mivel a nagybirtokos főurak és a jobbágyparasztok mellett jelentős számban megőrződtek itt a kisnemesi és a szabadalmas (a földesúri robot alól mentesített) falusi közösségek. A Dunántúl területének csaknem kétharmada mezőgazdaságilag művelt terület. Egynegyede erdő, a többi rét, legelő, tó, illetve művelésből kivont termőföld. A Dunántúlt a következő hét tájegységre tagolva tárgyaljuk: Kisalföld, Alpokalja és az Őrvidék, Dunántúli-dombság, Mecsek és környéke, Mezőföld, Balaton és környéke, Dunántúli-középhegység.
