Alföldgazdaság

Lombardia Észak-Olaszország közigazgatási egysége, régiója. Határai: északról Svájc, nyugaton Piemont, keleten Trentino–Alto Adige és Veneto, délen Emilia–Romagna. Közigazgatásilag kilenc megyére tagolódik, székhelye: Milánó. Nevét a germán longobárdokról kapta, akik a 6. században foglalták el. Lombardia területe 23 861 km². Lakossága: 9 393 092 fő (2005), s ezzel a legnépesebb régió Olaszországban. Természetes határa igen hosszú: északon az Alpok; délen a Pó folyó, nyugatra a Lago Maggiore (melyen Piemont régióval és Svájccal osztozik) és a Ticino folyó; keleten a Garda-tó (melynek partjai Trentino–Alto Adige és Veneto régióhoz is tartoznak) és a Mincio folyó. Lombardia területének nagyságát tekintve a 4. helyet foglalja el Itália régió között, Szicília, Piemont, Szardínia után. Morfológiailag meglehetősen egyszerű a táj. Területének több, mint 40%-a hegyvidék. Északi része az alpesi zónához tartozik (Alpi Lepontine e Retiche). Legmagasabb pontja a Bernina masszívuma (4 049 m), de több impozáns hegycsúcs magasodik 3 000 m fölé, köztük a Disgrazia (3 678 m) Svájc határán, az Adamello (3 554 m) és az Ortles-Cevedale (3 899 m) Trentino–Alto Adige határán. Az Alpok déli irányban az Előalpok központi zónájában folytatódik, míg még délebbre a dombok veszik át helyét, mint a Brianza, a Varesotto stb. A déli területek fennmaradó része síkság (több mint 47%-a Lombardiának) és a Pó-síkságának (Pianura Padana) központi részét képezi. Az Oltrepò Pavese nevű területen már az Emiliai-Appenninek húzódnak, a hegység legmagasabb pontja a régióban a Lesima hegye (1 724 m). A lombardiai Alpokat völgyek rendszere tagolja, Valtellina völgyétől kezdődően (mely a leghosszabb és legfontosabb az olasz Alpok rendszerében) egészen Valcamonica völgyéig. A völgyeket majdnem mindenütt a Pó folyó bal oldali mellékfolyói törik át. A legfontosabb nemzetközi átkelőhely a Spluga-hágó (passo dello Spluga) 2 118 m magasságban Svájc határán. Az ország területén belül érdemes megemlíteni a Stelvio (2 759 m) és a Tonale (1 883 m) völgyeit, melyek elválasztják Lombardia földjét Trentino–Alto Adigétől. E területek mindig igen fontosak voltak a régió gazdasági illetve közlekedési értelemben Előalpok A Comói-tó A lombardiai Előalpok (Prealpi) megszakítás nélkül tartanak a Lago Maggiore–tól a Garda-tóig (lago di Garda). Csúcsai alacsonyabbak, mint az Alpoké,általában több a növényzet de nem hiányoznak a mészkő masszívumok sem, mint a Grigne (2 410 m), a Resegone (1 875 m) és legkeletebbre a Pizzo della Presolana (2 521 m). Az Előalpok déli irányban a Pó-síkság felé egyre alacsonyabbá válik. Pó-síkság A Pó-síkság a pleisztocén korban keletkezett. Lombardia területén, akárcsak Venetóban és Piemontban, két részre osztható, egy északi vidékre (l’alta pianura) és egy délire (bassa pianura), mely vizekben gazdag. Lombardia valószínűleg Itália folyókban leggazdagabb régiója. Az Alpok és Előalpok számtalan a Pó folyóhoz tartozó kisebb víz, folyó és patak forrásvidéke. A legfőbbek a Ticino (a 7. leghosszabb olasz folyó, 248 km hosszú, 7228 km² vízgyűjtő területtel) és a Mincio ( 196 km), az Adda (a 4. leghosszabb Olaszországban, 313 km), a Brembo és a Serio, az Oglio (az 5. leghosszabb az országban, 280 km), a Mella és a Chiese. A régió legnagyobb csatornái: a Naviglio Grande és a Naviglio della Martesana, melyek a Ticino folyót és az Addát Milánóval kötik össze, illetve a Canale Villoresi, mely a két folyó közt létesít összeköttetést. Lombardia folyói Lombardia vízrajzának jellegzetessége az előalpesi tóvidék, mely észak-déli irányban terül el. Legfontosabb tava nyugatról kelet felé a következők: A Lago Maggiore vagy Verbano (a második legnagyobb az országban, területe: 212,5 km²), 80,1%-a Olaszországban, 19,9%-a Svájcban található. Az Alpok déli részétől egészen a Pó-síkság széléig terjed. Más felső-olaszországi tavakhoz hasonlóan a jégkorszaki gleccserek olvadása során alakult ki. Különösen az északi oldalról magas sziklafalak veszik körül. A Luganói-tó (lago di Lugano vagy Ceresio, területe 48,7 km² (18 km² Olaszországhoz, 30,7 km² Svájchoz tartozik), Nevét Lugano város nevéről kapta. Tengerszint feletti magassága 271 m, területe 48,7 km² (18 km² Olaszországhoz, 30,7 km² Svájchoz tartozik). Legmélyebb pontja 288 méter. A tó a jégkorszak után két gleccser összetalálkozásánál keletkezett, ezzel magyarázható több nyúlványos formája. A Comói-tó (lago di Como vagy Lario, Itália harmadik legnagyobb tava, területe: 146 km², több mint 400 méteres mélységével Európa egyik legmélyebb tava, a tófenék több mint 200 méterrel a tengerszint alatt található. Y alakú. Északi ága Colicónál kezdődik, míg délnyugati és délkeleti ágai Comónál, illetve Leccónál végződnek. Az Iseói-tó (lago d’Iseo vagy Sebino, területe: 62 km²), A Garda-tó (lago di Garda vagy Benaco, az ország legnagyobb tava, területe: 370 km²) Olaszország legnagyobb tava, az utolsó jégkorszakban képződött. Köszönhetően elhelyezkedésének, a mediterrán flórának és a kellemes klímának, a Garda-tó az egyik legnépszerűbb úticél Észak-Olaszországban. Csak a Comói-tó és az Iseói-tó helyezkedik el teljes mértékben a lombardiai régióban. A legnagyobb tavakat a Pó folyó alpesi mellékfolyói táplálják: a Ticino a Lago Maggiore-t, az Adda a Comói-tavat, a Sarca a Mincio-tavat. A többi előalpesi tavacska Lombardia keleti részén kis méretű és glaciális eredetű, a fontosabbak köztük a Varesei-tó (lago di Varese), a Varesotto dombjai között. Az i. e. 3. században a mai régió a Római Birodalomhoz tartozott. A birodalom hanyatlása utáni időszakban a germán népek törtek be, a 6. században északról a longobárd törzsek foglalták el. Ők 774-ig uralkodtak e területek felett, mikor a Frank Birodalom megsemmisítette a longobárdok birodalmát. A Német-római Birodalom idején néhány város jelentős szerephez jutott, részben saját hercegségeket alakítottak ki, mint például a Milánói Hercegség. Ezek aztán a 15-18. században Velence, Spanyolország, a Habsburg Birodalom és Franciaország uralma alá kerültek. 1815-ben a bécsi kongresszus döntése alapján Lombardia és Veneto közös királyság lett, az Osztrák Császárság részeként. 1859-ben az szárd–francia–osztrák háborúban elszenvedett osztrák vereség következtében a lombard régió előbb Franciaország, aztán a Szárd–Piemonti Királyság birtokává vált. Lombardia 12 megyéből (provicie) áll: Bergamo (Provincia di Bergamo), közigazgatási székhelye: Bergamo, települések száma: 244, Brescia (Provincia di Brescia), közigazgatási székhelye: Brescia, települések száma: 206, Como (Provincia di Como), közigazgatási székhelye: Como, települések száma: 162, Cremona (Provincia di Cremona), közigazgatási székhelye: Cremona, települések száma: 115, Lecco (Provincia di Lecco), közigazgatási székhelye: Lecco, települések száma: 90, Lodi (Provincia di Lodi), közigazgatási székhelye: Lodi, települések száma: 61, Mantova (Provincia di Mantova), közigazgatási székhelye: Mantova, települések száma: 70, Monza e Brianza (Provincia di Monza e Brianza), közigazgatási székhelye: Monza e Brianza, települések száma: 50, Milano (Provincia di Milano), közigazgatási székhelye: Milánó, települések száma: 189, Pavia (Provincia di Pavia), közigazgatási székhelye: Pavia, települések száma: 190, Sondrio (Provincia di Sondrio), közigazgatási székhelye: Sondrio, települések száma: 78, Varese (Provincia di Varese), közigazgatási székhelye: Varese, települések száma: 141. Milánó egyike a világ legfontosabb pénzügyi és kereskedelmi központjainak: 2004-ben 241,2 milliárd euró volt a bruttó össztermelése ezzel a negyedik helyet foglalta el az európai nagyvárosok közötti rangsorolásban. A városban székel az Olasz Tőzsde (Borsa Italiana: S&P/MIB) valamint számos nagyvállalat: Alfa Romeo, Pirelli, Banca Popolare di Milano, Fastweb, Impregilo, Luxottica, Mediaset, Mediobanca, Arnoldo Mondadori Editore, Prysmian, Saipem, UniCredit stb. Az európai pénzpiacon fontos szerepet töltenek be a milánói bankok. Az úgynevezett lombard hitel (kézizáloghitel) elsőként Milánóban honosodott meg. A város számos divatháznak ad otthont, ezzel Milánó a világ egyik divatközpontjának számít: Armani, CoSTUME NATIONAL, Dolce & Gabbana, Etro, Fiorucci, Geox, La Rinascente, Luxottica, Missoni, Prada, Luciano Soprani, Versace, Ermenegildo Zegna. A divat közel 3%-át adja a város gazdaságának. A milánói divat fő utcája a Via Montenapoleone. Gazdaságának egyik motorja az idegenforgalom, a régió több mint 7 millió vendéggel dicsekedhet minden esztendőben. A terület turisztikai vonzereje igen sokrétű: A művészet és kultúra központjai meghatározó erőt képviselnek az idegenforgalmi szektorban, élenjáró városai Bergamo, Mantova, Milánó. Az előalpesi tavak vidéke izgalmas vonzerő a festői falvacskák és üdülőhelyek kedvelői számára, ilyenek a Garda-tónál Desenzano, Sirmione és Gardone Riviera, a Comói-tó mellett Bellagio és Menaggio, az Iseói-tónál Lovere stb. Látogatott téli hegyi településeken próbálhatják az aktív turizmus örömeit a sielők az Alpokban és az Előalpokban: Bormio (alta Valtellina), Livigno (valle Livigno), Aprica (Valtellina), Selvino (Val Seriana) stb. a legnépszerűbb téli üdülőhelyek. A termálturizmus legismertebb úticélja San Pellegrino Terme, (Val Brembana). Lombardia a világ legnagyobb eklézsiáját alkotja, a 20. században két lombardiai pápa is állt a katolikus egyház élén: XXIII. János és VI. Pál. A parókiák száma 3 067. Ezek 10 püspökséghez tartoznak: Milánói érsekség (Arcidiocesi di Milano) (területe: 4.234 km2, 1.100 parókia) Vigevanói püspökség (Diocesi di Vigevano) (területe: 1.509 km2, 87 parókia) Cremai püspökség (Diocesi di Crema) (területe: 276 km2, 62 parókia) Paviai püspökség (Diocesi di Pavia) (területe: 782 km2, 99 parókia) Cremonai püspökség (Diocesi di Cremona) (területe: 1.917 km2, 223 parókia) Cómói püspökség (Diocesi di Como) (területe: 4.235 km2, 341 parókia) Lódi püspökség (Diocesi di Lodi) (területe: 890 km2, 126 parókia) Bergamo püspökség (Diocesi di Bergamo) (területe: 2.442 km2, 389 parókia) Bresciai püspökség (Diocesi di Brescia) (területe: 4.538 km2, 473 parókia) Mantovai püspökség (Diocesi di Mantova) (területe: 2.080 km2, 168 parókia). Voghera környéke a Tortonai püspökség (Diocesi di Tortona) területéhez tartozik, amely azonban Liguria régióban helyezkedik el.

A Germán-alföld, más néven Germán-lengyel alföld (németül: Norddeutsches Tiefland) egy nagytáj, az Észak-európai-alföld tagja. A Germán-alföld maga Németország északi részén terül el. Ezzel egyike Európa legnagyobb nagytájainak, teljes területe alföldi jellegű, jelentős része síkság. Egyes értelmezések szerint a Germán-alföld (vagy Északnémet-alföld) egy Belgiumtól Hollandián át Lengyelországig tartó táj. Szócikkünkben a szűkebb értelmezést követjük, tehát csak Németország területén belül. Alapját mélybe süllyedt variszkuszi eredetű kristályos rögök képezik, amelynek a felszínét vastag középidei üledék fedi, ezen pedig glaciális (jégkorszaki) eredetű üledékek találhatók. A jégkorszaki jégtakaró formálta a felszínét, amelynek pereme északnyugat-délkeleti irányú volt, így a végmoréna-sáncok és az ősfolyamvölgyek is ilyen irányultságúak. A végmoréna-sáncok a jégtakaró peremén felhalmozódott morénaanyagból alakultak ki, az ősfolyamvölgyek pedig a jégtakaró peremén, a végmoréna-sáncok mögött az olvadékvizeket összegyűjtő és elvezető széles völgyek, amelyek később folyóvölgyekké alakulhattak. A Germán-alföldön az olvadékvizek által lerakott homokhátságok északabbra, a lösszel borított területek délebbre találhatók. Északkeleten tőzegmohalápok, északnyugaton pedig a jégtakaró által kimélyített tóhátságok (Mecklenburgi- és Brandenburgi-tóhátság) terülnek el. A nagytáj nyugati és északi része döntő részben óceáni éghajlatú, de keletebbre és délebbre haladva egyre erősödnek a kontintentális vonások. Az évi csapadékösszeg 1000 mm alá esik, egészen 500 mm-ig csökkenve. Az évi középhőmérséklet nagyjából 10 °C körül van, de dél és kelet felé haladva az évi hőingás egyre nő, a telek hidegebbek, a nyarak melegebbek. Az eredeti erdős-ligetes táj mára már nagy részben a múlté, szinte mindenhol intenzív mezőgazdasági művelés folyik. A csapadékosabb, hűvösebb tájakon még találhatók összefüggő erdőségek.

Az eurázsiai sztyeppe történelme alapvető szerepet játszott Eurázsia és az emberiség történelmében. A hagyományos afroázsiai civilizációs központok, mint Egyiptom, Mezopotámia, Indus-völgy, Kína mellett az utóbbi évtizedek kutatásai nyomán nemrég felmerült az “egyenrangú” sztyeppei civilizáció is, mint a civilizációs folyamat egyik önálló forrása. A sztyeppe soha sem volt egységes sem politikai téren (még a mongol invázió sem hozott teljes és tartós egyesítést), sem nyelvileg (iráni, törökségi, paleioszibériai és finnugor nyelvet beszélő közösségek folyamatosan változó összetételben jellemzik a sztyeppe területét), sem kultuárálisan nem tekinthető homogénnek. A különbözőségek ellenére azonban a hasonló és organikus egységet jellemző alapvető jegyek (életmód, gazdaság, mentalitás, szokások, társadalmi hálózati kapcsolódás stb.) folytán méltán tekinthetjük az ókorban gyökerező nagy civilizációs régiók egyikének. Mint a civilizáció közvetítője, az eurázsiai sztyeppe szerepe túlbecsülhetetlen. Óriási sík terület azonos szélességi fokon, ahol hasonló, de korántsem egyöntetű éghajlati körülmények között élnek egymástól földrajzilag távoli népek, akik egymás vívmányait az azonos, vagy nagyban hasonló életmód miatt könnyen átveszik. Kelet-nyugati irányban a vívmányok így sokkal könnyebben terjednek, mint észak-nyugati irányban (bár a sztyeppe-régió északi és déli szomszédaihoz is rendkívül intenzív szálakkal kapcsolódik). Nem véletlen, hogy a gyors kommunikációt lehetővé tevő küllős kerék és a lovas nomadizmus is a mérsékelt övi eurázsiai sztyeppén született meg. Előtte itt történt meg a ló háziasítása, a kommunikáció történetében az elektronika feltalálása előtt évezredekig a legfontosabb találmány. Az eurázsiai sztyeppe a mérsékelt övbe, azon belül is a nyugati szél övezetébe esik, aminek fontos következménye, hogy az Atlanti-óceán felől érkező kezdetben nedves légtömegek folyamatos, de kelet felé egyre csökkenő mértékű csapadékkal látják el a sztyeppe területét, amihez a sztyeppe lakóinak alkalmazkodniuk kellett úgy, hogy kelet felé növekszik az állattartás és csökken a földművelés jelentősége.Erre az állandó éghajlati sajátosságra ülnek rá a globális éghajlatváltozások, felmelegedések, lehűlések, csapadékosabbá, illetve szárazabbá váló periódusok, amelyekre már rövidebb távon kell válaszolniuk az ott élő népeknek. Ez a válasz mindig lehet az életmódváltás, de ez időnként fájdalmasabb, mint az életmódhoz való ragaszkodás, amit odébbvándorlással lehet megőrizni. Ha az éghajlat csapadékosabbá válik, akkor több lehetőség nyílik az élelmiszertermelésre, nincs vándorlási kényszer, a régi életmódot lehet új elemekkel bővíteni a régi feladása nélkül. Ez nem alapvető probléma, az ilyen időszakok nem okoznak drasztikus változást, hacsak nem elmocsarasodásról van szó. Más azonban a kiszáradás időszaka, ami rögtön éhínséggel jár. Ilyenkor kézenfekvő az elvándorlás a csapadékosabb területre, ami az eurázsiai sztyeppén egyértelműen nyugat felé vándorlást jelent a fentebb vázolt éghajlati okok miatt. Az ilyen száraz periódusok okozták a történelemben sokszor bekövetkező nagy népvándorlásokat, amelyek története némi egyszerűsítéssel az eurázsiai sztyeppe történelme. A sztyeppén az írás csak az i. e. 1. évezredben jelent meg, illetve ebből az időből vannak először töredékes, értelmezhető forrásaink. Bár a Kárpát-medencéből az i. e. 4. évezredből előkerültek képírásra emlékeztető jelek, ezek megfejtése és értelmezése, hogy egyáltalán írásról van-e szó, még várat magára. Az írás előtti időszakról a régészet módszereit kell segítségül hívni, aminek fontos eszköze a dendrokronológia és a radiokarbon kormeghatározás. Az i. e. 3. évezredben a már számunkra is megfejthető írás megjelent Mezopotámia majd később a Mediterráneum területén, ettől kezdve már ritka, majd lassan szaporodó írásbeli forrásokra is támaszkodhatunk a sztyeppei történelem megismeréséhez. A jégkorszakot követő globális felmelegedés egyik melegedési fázisa az i. e. 3. évezred végén következett be, ez az első, amelyiket talán már a sztyeppéről kiinduló első ismert népvándorlás elindítójaként is értékelhetünk. A globális jelleget bizonyítja, hogy más térségekben például ekkor tűntek el Líbia területéről a korábbi egyiptomi ábrázolások szerinti fás ligetek, és valószínűleg emiatt lett vége az Egyiptomi Óbirodalomnak. Ehhez az időszakhoz köthető a gutik megjelenése Mezopotámia területén, a sumérok és akkádok hanyatlása és ekkor jelentek meg az indoeurópai hettiták Anatólia és a görögök a későbbi Görögország területén. Az indoeurópai népek első ismert mozgása sokak szerint ekkoriban éppen a sztyeppéről indult ki, és ez lehet a sztyeppe történelmének első történeti szerepe, bár e kérdés megnyugtató választ még nem kapott. A finnugor őshaza egyes elméletei szerint a halászó-vadászó urali népek szállásterületén, az Uraltól nyugatra a növényföldrajzi határok eltolódtak, a finn-permi népek nyugat felé, a szamojédok kelet felé húzódtak, a terület déli részén élő ugorok viszont helyben maradtak és áttértek a földművelő-állattenyésztő életmódra. Elképzelhető, hogy kapcsolatba kerültek az ekkor tőlük keletre, az Altáj-hegységtől északra élő török népek elődeivel is, hiszen e korban Eurázsia szerte már nagyon távoli régiók kulturális kapcsolatairól tudunk (pl. Mezopotámia és az Indus völgy), és a fémek legkorábbi felhasználása terén Közép-Ázsia, az Urál térsége és az Altáj-hegység különösen fontos régió volt.[forrás?] Az ezredfordulótól kezdve a háziasított ló már az Ural déli részén is jelen volt. A régészet eredményei szerint az évezred elején az Aral-tó és az Ural közötti területen feltalálták a küllős kereket, ami azután gyorsan elterjedt déli irányban, és a történelem színpadán a hurrik révén megjelent Mezopotámia területén, mint a harci kocsik alkatrésze, de a hettiták is első alkalmazóik közé tartoztak. A hurrik esetén érződik az erős indoiráni kapcsolat, miután királyaik és harckocsizó nemességük az arjannu is szanszkrit nevűek, annak ellenére, hogy ők maguk nem az indoeurópai, hanem a kaukázusi nyelvcsaládhoz tartoztak. A tudomány vitatott kérdése az indoeurópai őshaza kérdése is, mint minden őshazakérdés, ennek része az indoiráni őshaza, ami talán a küllős kerék feltalálási területére tehető, már az indoeurópai egység felbomlása után. Az i. e. 2. évezred első felében, az i. e. 17. század környékén talán újra történt egy éghajlati változás, mert ekkor megint jelentős változások történtek a Közel-Keleten. A hükszoszok megdöntötték az Egyiptomi Középbirodalmat, a kassúk pedig az Óbabiloni Birodalmat. A kassúk és hükszoszok identitása vitatott, talán azonosak, talán nem, talán indoeurópaiak legalább a kassúk, talán nem, de közös bennük a harci kocsi használata. Ezután viszont a biztosan nem indoeurópaiak és nem sztyeppei származásúak is átvették a harci kocsi használatát. Az i. e. 12. század elején ismét globális klímaváltozásról tanúskodnak a történeti források, a régészet és a klimatológia eredményei. A Közel-Keleten és Anatóliában visszaesett a mezőgazdasági termelés, és a tengeri népek támadásai következtében összeomlott a Hettita Birodalom, a minószi és a mükénéi civilizáció. Egyiptom és Asszíria sikeresen ellenállt, de jelentőségük lecsökkent. Az ezt követő ún. sötét korból hiányoznak az írott források, a régészet a civilizáció visszaeséséről tanúskodik. A finnugor őshaza egyes elméletei szerint ebben a korszakban az Uraltól nyugatra eső területen, az ekkor földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó ugorok szállásterületén lehűlés következett be, a terület elmocsarasodott, az obi-ugorok visszatértek a halászó-vadászó életmódra, a magyarok elődei viszont délre vándoroltak az Aral-tótól északra eső területre, ahol ekkoriban iráni nyelveket beszélő népek éltek, akik korábban itt, a délkelet-európai sztyeppén háziasították a lovat, de legalábbis részesei voltak a folyamatnak. A legrégebbi lovas temetkezéseket az andronovói kultúra hagyatékában találták. A szárazabbá vált sztyeppén az évezred elején kialakult a legelőváltó lovas nomadizmus. A lovas nomád életforma kialakításában az iráni nyelvű népek (szkíták, szakák, hvárezmiek, jüecsik) mellett valószínűleg a magyarok ősei is aktív szerepet játszottak. Az új életforma átvételében az iráni nyelvű népek hatását bizonyítják a magyar nyelvnek a lótartással kapcsolatos egyes szavai, amelyek a kelet-iráni nyelvekből származnak. [4] Ekkor kezdenek pontosabban azonosíthatóak lenni a sztyeppei népek. A sztyeppe nyugati részét a Fekete-tenger északi partján a kimmerek uralták, akiket a 7. században a szkíták szorítanak ki szállásterületükről. A kimmerek ekkor Anatóliába és Észak-Mezopotámiába nyomultak be. Egyetlen kulturális régió, közösség sem létezhet teljes izolációban, a nagyobb kultúrkörök sem. A jelenségek legtöbbje nem csak egy az adott régióra jellemző. Néhány régió társadalmát, technológiai fejlettsége, társadalmi összetettsége, illetve a történelmi folyamatokban való részvétele miatt az újkori tudomány “kitünteti” a civilizáció “rangjával”, azonban ez a fogalom csupán annyit jelent, hogy sajátosságai, jelentősége révén a ma embere különös figyelmet fordít rá, szerepét ismeri, elismeri. A sztyepperégió markánsan elkülöníthető más régióktól a következő területek alapján, mint minden régió minden másiktól: életmód: a gazdaság összetett, földművelést és állatartást egyaránt magában foglal, de a nagyállattartás és a lovas nomadizálás kiemelkedő jelentőségű, így gyakran – tévesen – csak ezzel jellemzik anyagi kultúra: ennek számos stílusjegye szellemi kultúra: egyes folkolórjelenségek, szokások, erkölcsi attitűd, és mentalitás stb.

A mezőgazdaság kialakulása alatt a földművelés és állattenyésztés megkezdése értendő, mely kb. 10 000 évvel ezelőtt indult. A nemzetgazdaság e fontos ága a termőföld hasznosítása útján állítja elő termékeit, melyek nyersen vagy feldolgozva kerülnek emberi fogyasztásra, illetve termelő felhasználásra. A mezőgazdasági termelés nagyságát és irányát nagyban befolyásolja a talaj és az éghajlat. Tágabb értelemben a mezőgazdaság fogalomkörébe sorolják még a halászatot és az erdészetet is. A halászattal, vadászattal, gyűjtögetéssel szemben a mezőgazdaság már célirányos, tudatos termelési tevékenység, ami eleinte csak kiegészítette a természetből nyert táplálékokat. Később aztán a természetes vegetáció megritkításával, gumós és lágyszárú növényi részek ültetésével jutottak terméshez. Több növényfaj termesztésbe vonása, valamint az állatfajok háziasítása jelentette az első nagy előrelépést. Megjelenése óta az ember vadászatból, halászatból és gyűjtögetésből élt. Az emberiség élettere az őskőkor végén majdnem az egész, vegetációval takart földkerekségre kiterjedt, kivéve a zord sarkvidéki területet és a Csendes-óceán egyes szigeteit. A földművelés korszaka a jégkorszakbeli eljegesedés, lehűlés miatt nem egy időben kezdődött meg az egész Földön, hanem egymáshoz képest eltolódva. A jég elolvadása, a paleolitikum vége évezredeken át tartott. Miután ez a peremvidéken 10 000 körül kezdődött el, a jégtakaró csak 2000 évvel később vonult vissza Közép- és Észak-Európáig. 6000 körül Skandinávia teljesen jégmentes volt. A jégpáncél olvadása miatt megemelkedett a tengerszint. A jégkorszak állatai, például a szibériai és észak-amerikai mamutok kihaltak, a rénszarvasok észak felé vándoroltak, a lovak, bölények megritkultak. A fátlan tundra határa szintén észak felé tolódott, ezt előbb tűlevelű, később pedig lombos erdők követték. Ennek megfelelően a neolit forradalom törzsterülete a Közel-Keleten, Mezopotámiában, Egyiptomban és a Földközi-tenger medencéjének keleti részében volt. A földművelés először 8000 körül kezdődött meg a Közel-Keleten, a „termékeny félhold” területén, a Zagrosz- és Toros-hegység azon dombos nyúlványain, melyek félkörben a Tigris- és az Eufrátesz-síkság kettős folyamvidékét fogják át. Majdnem egyidejűleg alakult ki a mezei termények célirányos művelése egymástól függetlenül a világ legalább három másik tájékán: Kelet-Ázsiában,Mexikóban és Peruban is. A földművelés “megszületésének” helye, elterjedésének módja vitatott kérdés. A régészek egy része úgy véli, hogy a földművelés kialakulására több helyen egyidejűleg történt, így az ősi Európában, Törökországban, Mezopotámiában, Palesztinában és Egyiptomban. A földművelés kialakulásának okát Gordon Childe brit tudós az utolsó jégkorszak után bekövetkezett drámai éghajlati változásokban jelölte meg, melyek oda vezettek, hogy a nagyobb embercsapatok egységesebben verődtek össze a még lakható, azaz nem kiszáradt és nem lepusztult vidékeken, így i.e. 4500 körül Egyiptomban, a Nílus völgyében. A lakosság összetömörülése és az élelmiszer szűkös volta kényszerítette volna az embereket a földművelésre. Más kutatók, így például Robert J. Braidwood, szerint azonban az éghajlati változások nem voltak oly mélyrehatóak. A földművelés Braidwood elméletében olyan kedvező területeken fejlődött ki, ahol az emberek, állatok és ehető növények régóta tartósan egymás mellett éltek. Az őskőkor emberei a törzsszövetségeken belül eljutottak szellemi és fizikai fejlődésük határáig. Vívmányaik közé számítottak széles körű ismereteik a szerszámok, fegyverek, szállás, ruházat és edények készítéséhez szükséges anyagokról. Ezek a lehetőségek és élelmiszerforrások változásával módosultak. A vadászat technikái szintén változtak. Az addig elejtett állatok, a mamut és a rénszarvas helyébe sok kisebb faj, őstulok, vaddisznó, szarvas, őz és jávorszarvas lépett. A vadászat során zsákmányolt állatok – melyek vándorlását nem kellett követni, mert ezek állandóan ugyanazon a területen tartózkodtak – sokfélék voltak, s ez megkövetelte, hogy pontos ismereteik legyenek az állatok viselkedéséről és a táj nyújtotta más táplálékokról. A vadászok és gyűjtögetők az élelemválaszték bővülésével egyre jobban megismerték közvetlen környezetüket, így egyre nagyobb kínálat állt rendelkezésükre a növényi és állati táplálékból. Az így specializálódott gyűjtögetők a gazdag táplálékforrással rendelkező területeken többé-kevésbé meg tudtak telepedni. Másrészt a felesleges élelmiszerek tárolása nagyobb edényeket igényelt, melyek csak nehezen voltak szállíthatók. A „termékeny félhold” területén nőtt egy szálas fűféle, a vadbúza, melynek magjai igen nagyok és könnyen learathatók voltak, s mely a nyugati világ legfontosabb kultúrnövénye lett. Így indult el a domesztikáció folyamata, azaz a vad forma átváltozása egy más jellegű, az emberi szükségletekhez alkalmazkodó kultúrformává ott, ahol a termékeny fűféle az egész területet beborító, zárt növényzetet alkotott. Ez a vadbúza olyan sűrűn nőtt, hogy abból – amint azt Jack R. Harlan növénykutató kísérletei bizonyították – puszta kézzel és még inkább kőkorszaki eszközökkel háromhetes érésidőn belül a történelem előtt idők gyűjtögető családja többet tudott learatni, mint amennyit egy évben felhasznált. A földművelés és az állattenyésztés kialakulása nagyon biztonságos táplálkozási lehetőségeket nyújtott. Egyenes következményként valóságos népességrobbanás következett be: a paleolitikum végén, úgy 30 000 évvel ezelőtt – jóllehet a Homo sapiens már megtalálható az egész Óvilágban, Ausztráliában és Amerikában – 6 millió ember élt a Földön. A neolitikumban, i.e. 8000 és 6000 között már mintegy 80 millió. Az első, emberek által elvetett mezei termények különböző búza- és árpafajták voltak, így a kétsoros árpa és az egyszerű búza, illetve tönkebúza. A növények domesztikált formái egyértelműen különböznek a vad formától, a búza esetében olyannyira, hogy a megművelt növény az ember nélkül nem tudna tovább létezni. Ezek a táplálékforrásban bekövetkezett változások nem egy célirányos beavatkozástól függtek, hanem az alkalmazkodás és a nem tudatos kiválasztás folyamatától, ahogy azt a neolitikum gyűjtögetői végezték. A vadbúza rendelkezik azzal a természeti adottsággal, hogy az érett kalászok felbomlanak és a magok kihullanak. A hosszú toklászok révén az anyanövényből a magok messze hulltak, és a földet érést követően viszonylag szilárdan ültek a talajban. Valamennyi vadon növő fűfélének ez a tulajdonsága egyfajta „önültetési” folyamatot biztosít. Ami a természetben ésszerű folyamat, az a vadbúza első gyűjtője számára hátrányt jelentett, mivel a magvak elhullása csökkentette a termést. Vagy éretlen gabonát kellett begyűjteni, vagy az érés idején nagy veszteségek keletkeztek. De éppen ez a kellemetlen helyzet vezetett el a kultúrnövényhez. A domesztikáció a növény normálistól eltérő tulajdonságaira alapult. A genetikai hiányosságok miatt számos búzanövény nem tudta kalászait szétszórni és nem tudott szaporodni. Ezért az érés idején éppen ezekből a magokból nagyobb mennyiséget nyertek, mint a normálisokból. A betakarítás vége felé csak az elütő típusú növényeknek lehetett még magja. A termésből a faluba történő beszállításakor valószínűleg sok elveszett. A magok szerencsés körülmények között kedvező talajba hullottak, kivált hogy az első települések mindig vízlelőhelyek közelében és a dombos vidéken növő vad formáktól jelentős távolságra álltak. A következő évben kihajtó növények többségükben nem szóródó fajták voltak és a falu közelében nőttek, tehát előnyösen aratták le őket. Ennek a nem tudatos szelekciónak állandó ismétlődése végül egyre nagyobb és termékenyebb búzaföldek kialakulásához vezetett, a falu közelében. Hasonló változás ment végbe minden egyes nem maghullató növény esetében, melyeket az ember gyűjtött. A döntő lépés a valóságos földművelés felé azután az értékes magvak megőrzésével és tervszerű vetésével következett be. Az első növény, melyet i.e. 4000 körül Kínában termesztettek, a köles volt. Vad formája a Sárga-folyó középső folyásánál egy erdő nélküli területen, de termékeny lösztalajon nőtt. Már 4000 körül termesztettek Észak-Kína falvaiban muhart. Maguk a falvak, így Pan-Po, meglehetősen nagyok voltak (kb. 600 lakos). A szokásos vesszőfonatú, agyagból vert falú épületeket gyűrű alakú árok védelmezte, és a számos éléstár igen fejlett mezőgazdaságra utal. Kína jelenleg legfontosabb kultúrnövényét, a rizst, melynek vad formája Dél-Kína szubtropikus éghajlata alatt nő, i.e. 3000 körül domesztikálták. Még korábban volt földművelés Délkelet-Ázsiában. Thaiföldön az i.e. 7000 körüli időtől domesztikált lóbabot és egy borsófajtát találtak. Rizstermesztéssel valószínűleg már egy évezreddel a kínai művelés előtt foglalkoztak. Egy időben kezdődött el a földművelés Mexikóban és Peruban. Mexikó kedvező előfeltételek birtokában volt, mert itt a föld a legeltérőbb természeti feltételekkel rendelkezett, és a sokféle talajminőség az élvezhető vad növények ugyanolyan sokféleségét biztosította. Ezek azonban – nem úgy, mint a Közel-Keleten – nem borították el az egész földterületet, úgyhogy a megtelepedő életmód csak jóval később következett be. Az első magasabb kultúrák kb. 2000 évvel később jöttek létre, mint Mezopotámiában (i.e. 1000 körül). Közép-Amerika legfontosabb élelmiszernövénye, mely az indián maja és azték kultúrák alapja lett, a kukorica volt. A legrégibb leletek az i.e. 5200-3400 közötti időszakból származnak. Még korábban domesztikálták a tököt és a babot. A neolitikus földművelés legrégibb amerikai leletei a Mexikói-öböl barlangjaiban, a Rio Grande-től délre találhatók (kb. i.e. 7000). Peru magasan fekvő területén, amely gazdag vízben és vadban, feltehetően már i.e. 15 000 körül letelepültek vadászok és gyűjtögetők. A célirányos termesztés legrégebbi leletei kb. 5600-ra datálhatók. A csendes-óceáni partvidékek éghajlati sajátosságuknál fogva igen kellemetlen feltételeket nyújtottak a földművelésre; egyedül a tök tenyészett. A rendszeres termesztés ott csak 2500-ban következett el, miután a technikák és növények a felföldről a tengerpartra eljutottak. A most már elegendő élelmiszer kínálat, a kevesebb vadászbaleset és különösen a gyermekgyilkosságok – mely a nomád életmódot folytató vadászok esetében túlélési szükségszerűség volt – visszaszorulása következtében jelentősen gyarapodott a népesség. Egy-egy település lakosainak száma csakhamar meghaladta táplálék lehetőségeit, úgyhogy egyes csoportok elvándoroltak, miután megfelelő vidéket találtak új falu alapítására. A földművelés döntően lendítette előre az emberi képességek fejlődését, és ezzel a civilizáció alapjává vált. Hasonló módon folyt az állatok háziasítása, jóllehet itt az ember által végzett tudatos tevékenység nagyobb szerepet játszott. A tenyésztés bizonyos alapelveit az őskőkori emberek már ismerhették, mivel a legjobb állatokat nem ölték meg, hanem a fajfenntartás céljából életben tartották. Tökéletesített vadásztechnikák. Így egész csordáknak karámba terelése – ahol azokat könnyebben leölhették – vezetett végül is a házi állattartáshoz. Az első háziállat feltehetőleg a farkas volt, amiből még a neolitikum kezdete előtt lett a kutya, inkább a vadászati, mint táplálkozási célokból. A többi háziállatok – a kecske és a juh Perzsiában és Anatóliában i.e. 7000 körül – ezenfelül még azzal az előnnyel is rendelkeztek, hogy csordákban élő állatok voltak, tehát egy vezérállatot követtek. Az emberi szelekció a termékenyebb és engedelmesebb állatok javára fokozatosan pótolta a természetes kiválasztódást. A mai Iránban a Perzsa-öböltől északra Ali-Kos helységben talált leletek háziasított kecskékről és juhokról tanúskodnak az i.e. 6500 körüli időből. Mindkét állatot nemcsak vágóállatként, hanem gyapjuk és tejük miatt is tartották. A sertések, melyeket 6000 körül domesztikáltak, igényes táplálékuk miatt és annál a tulajdonságuknál fogva, hogy betegségterjesztők, kisebb szerepet játszottak. Inkább kultikus jelentőségük volt Közel-Kelet régióiban az őstulkoknak, mint a férfiasság és az erő jelképeinek. A domesztikáció során a növények és az állatok ugyanúgy alkalmazkodtak az emberekhez és céljaikhoz, mint az ember saját kultúrtermékeihez. A vadászat és a gyűjtögetők korát a mezei termények első termesztése követte. Az állattenyésztéssel a kevert mezőgazdaság korszaka, továbbá azt követően az emberi formációknak földművelőkre és állattenyésztőkre történő szétválása kezdődött meg, a mindenkori eltérő kulturális jellegzetességekkel. A paraszti kultúrák keretében fejlődtek ki azok a technikák és az emberi közösségek első struktúrái, melyek a korai magas kultúrákhoz vezettek. A mezőgazdaság fölöslegei lehetővé tették az egyes tevékenységek specializálódását, és a munkamegosztás olyan bonyolult feladatok megvalósítására nyújtott lehetőséget, melyekre egyes családok vagy vadászcsoportosulások nem lettek volna képesek, így például a mezőgazdaság intenzívebbé tétele öntözőberendezésekkel, védelmi berendezések építése és a papok és a harcosok különálló csoportjainak eltartása.

Az Alföld (vagy régebben Nagy-Magyar-Alföld) az eurázsiai sztyeppevidék legnyugatabbi területe, kiterjedése kb. 100 000 km². Az Alföld területe 5 országra terjed ki: Magyarország:északon az Északi-középhegységig, nyugaton a Balatonig és a Dunántúli-dombságig terjed ki. Ukrajna:a Kárpátaljától délnyugatra fekvő kis területre nyúlik ki az Alföld. Románia:a Kárpátoktól nyugatra található a Kelet-Alföld. Szerbia:a Vajdaság területére terjed ki az Alföld. Horvátország:kis területen Horvátországba is átnyúlik. A terület tökéletes síkság, a szintkülönbségek elenyészőek. A felszínt a folyók munkája alakította. Lösz és homok borítja. Itt található a Kárpát-medence legmélyebb pontja, amiért egy Tiszasziget-től kb. 2 km-re található pont, és Gyálarét Lúdvár nevű területe versenyez, mindkettő tengerszint feletti magassága 75,8 méter. Az Alföldön inkább kisebb, sok mesterséges tó található, de a folyóvizei között jelentős folyókat találunk. Az Alföld legfontosabb folyói a Duna és a Tisza. A két folyó fontosabb mellékfolyói az Alföldön (folyásirány szerint): Duna: Sió Tisza: Szamos Bodrog Sajó Zagyva Körös Maros A legnagyobb állóvíz az Alföld területén a Kiskörei-víztározó, más néven a Tisza-tó. Szintén jelentős még a madárvonulások miatt is a Szeged mellett fekvő Fehér-tó, illetve a Biharugrai halastavak, de a Dögös-Kákafogi holtág is Szarvas és Békésszentandrás között, ami Magyarország 4. legnagyobb állóvize. Az Alföldön sok madár, hüllő és kétéltű él, a növények között pedig főleg gabonát és tavakban, tavak körül élő növényeket találunk. Híres a főleg az Alföldön, azon belül is a Hortobágyon tenyésztett szürkemarha. A túzok Európa legnagyobb madara. A hazai állomány nagy része az Alföldön él. A nyílt területek, sztyeppek, zavartalanabb legelők madara. A mocsári békával sík- és dombvidéken a nedves, mocsaras részeken, árterületeken találkozhatunk. A kanalasgém a zavartalan nádasok telepesen fészkelő madara. A rézsikló kedvelt tartózkodási helyei a napsütötte, száraz, köves, bozótos hegyoldalak és lejtők, de a sík területek mocsaras részét is kedveli. A nyugati földikutya jelenleg csak az Alföld néhány pontján él (pl.: Battonya-Kistompapuszta). A bibicek a legfőbb énekes madarak az alföldön. Az Alföld az Eupannonicum flóravidék része; növénytársulásait a flóravidék leírásánál ismertetjük. Flórajárásai: Mezőföld és Solti-síkság (Colocense flórajárás); Duna–Tisza köze (Praematricum flórajárás); Dél-Alföld és Dráva-sík (Titelicum flórajárás) – a Dráva-síkot egyes szerzők önálló Dravense flórajárásként (Dráva-melléki flórajárás) elkülönítik; Tiszántúl (Crisicum flórajárás); Nyírség (Nyírségense flórajárás); Észak-Alföld (Samicum flórajárás); Napjainkra területének zöme megművelt szántóterület, ahol főként búzát, kukoricát, napraforgót, burgonyát, repcét, lucernát, cukorrépát, dohányt, zöldségeket, szőlőt, kajszibarackot és gyümölcsöket termesztenek. Ásványkincsekben ugyan szegény, de hévizekben gazdag az Alföld, és innen származik a hazai kőolaj- és földgázkészlet 90%-a. Északon: Felső-Tisza-vidék (két fő része: a Bodrogköz, amely Magyarország és Szlovákia között húzódik, valamint a Szatmár-Beregi-síkság, amelynek keleti része, a Kárpátaljai-alföld Ukrajnához, nyugati része, a Szatmári-síkság pedig zömében Romániához tartozik) – Magyarország, Románia, Szlovákia, Ukrajna Zempléni-sík (szlovák: Potiská nížina) – Szlovákia Alsó-Száva-síkság (szerbhorvát: Posavska ravnica, fő tájegysége a Szerémség, amelynek nyugati része Horvátországhoz, keleti része Szerbiához tartozik) – Bosznia és Hercegovina, Horvátország, Szerbia Temesköz (Câmpia Timișuluia, Tamiška ravnica) – Románia, Szerbia Dunántúli Alföld (legnagyobb tájegysége a Mezőföld) – Magyarország Duna–Tisza köze (a déli részét Bácskának hívják) – Magyarország, Szerbia Tiszántúl (legnagyobb tájegysége a Körösvidék, román neve: Crișana) – Magyarország, Románia Felső-Tisza-vidék (két fő része: a Bodrogköz, amely Magyarország és Szlovákia között húzódik, valamint a Szatmár-Beregi-síkság, amelynek keleti része, a Kárpátaljai-alföld Ukrajnához, nyugati része, a Szatmári-síkság pedig zömében Romániához tartozik) – Magyarország, Románia, Szlovákia, Ukrajna Zempléni-sík (szlovák: Potiská nížina) – Szlovákia Drávamenti-síkság (horvát: Podravska ravnica, horvátországi részét az Eszéki-sík és a Drávaköz, magyarországi részét a Drávamellék alkotja) – Horvátország, Magyarország Alsó-Száva-síkság (szerb és horvát: Posavska ravnica, fő tájegysége a Szerémség, amelynek nyugati része Horvátországhoz, keleti része Szerbiához tartozik) – Bosznia és Hercegovina, Horvátország, Szerbia Temesköz (Câmpia Timișuluia, Tamiška ravnica) – Románia, Szerbia A kisebb tájakat három részre csoportosíthatjuk: hordalékkúpok lösztakarós tájak árterek A folyók a hegységek lábánál hordalékkúpokat hagytak maguk után.Az elhagyott medreik mentén vastag üledékréteget raktak le. Ilyen tájak: Kiskunság Nyírség Mátraalja Bükkalja Maros hordalékkúpja A hordalékkúpok anyagát a szél felhalmozta a homokot máshol lösztakarót terített szét.Ilyen táj például: Mezőföld Bácskai-löszhát Hajdúság Körös-Maros köze Nagykunság Az Alföld Magyarország legnagyobb tájegysége. Kiterjedése kb. 52 000 km², ami az ország 56%-át jelenti. Az Alföld magyarországi határait az Északi-középhegység, keleten és délen az országhatár, nyugaton a Dunántúli-dombság és a Dunántúli-középhegység alkotják. A magyarországi Alföld legmagasabb pontja Hoportyó (183 m), legalacsonyabb pontja Tiszasziget közelében van (75 m). A tökéletesen sík vidékek és a valamivel magasabb hátságok váltakoznak. A magyarországi Alföld két fő régiója: Észak-Alföld Dél-Alföld A magyarországi Alföld Megyei jogú városai: Békéscsaba, Debrecen, Hódmezővásárhely, Kecskemét, Nyíregyháza, Szeged, Szolnok A Hortobágyi Nemzeti Park és a Kiskunsági Nemzeti Park egyaránt az Alföld területén található. Az Alföld híres a termálvizes gyógyfürdőiről: Berekfürdő, Cserkeszőlő, Gyula, Hajdúszoboszló, Szentes és Szolnok. Az Alföldet számos itt született magyar író és költő örökítette meg alkotásaiban, a leghíresebbek Petőfi Sándor, Arany János, Juhász Gyula, Móra Ferenc és Móricz Zsigmond. Az Alföld egyéb neves szülöttei közé tartozik Bay Zoltán fizikus, Irinyi János vegyész, a zajtalan gyufa feltalálója, Korányi Frigyes orvos. A magyarországi Alföld kulturális-turisztikai eseményei a jászberényi Csángófesztivál, a nagykörűi Cseresznyefesztivál, a szolnoki Gulyásfesztivál, a hortobágyi Hídi Vásár, az ópusztaszeri Hunniális, a Szegedi Szabadtéri Játékok, a gyulai Várjátékok, a Debreceni Virágkarnevál és a bajai halászléfőző verseny. A magyarországi Alföld a következő tájegységekre tagolódik: Mezőföld Sárrét Sárköz Drávamellék Kiskunság Jászság Pesti-síkság Hevesi-síkság Borsodi-Mezőség Bodrogköz Tiszahát Szatmári-síkság Maros-Körös köze Körös-vidék Nagykunság Hortobágy Hajdúság Nyírség A magyar szakirodalomban Kelet-Alföld néven szerepel az Alföld Romániában található hosszú, keskeny keleti sávja. Három nagy tájegysége a Szatmári-síkság romániai része (Câmpia Someșului), a Körösvidék (Crișana) és a Temesköz romániai része (Câmpia Timișului). A Kelet-Alföldbe geopolitikai kifejezésként gyakran az Alföld peremén fekvő Északkeleti-Kárpátok, Erdélyi-középhegység és Bánsági-hegyvidék egyes részeit is beleértik („a Magyar Királyságtól Romániához csatolt Erdély és Kelet-Alföld”). Ebben a tágabb értelemben a Kelet-Alföld a Partium történelmi tájegység egészét és a Bánság történelmi régió keleti részét foglalja magában. A román szóhasználatban ugyanakkor nem beszélnek Kelet-Alföld geopolitikai régióról, a területet Erdély (Transilvania) részének tekintik. Az Alföld szerbiai részének zöme a Vajdaságban terül el. Ennek három tájegysége Dél-Bácska (Bačka), Nyugat-Bánság (Banat) és a Kelet-Szerémség (Srem). Az Alföld horvátországi részének két nagy tájegysége a Drávaszög vagy Baranya-háromszög (Baranja) és a Szlavón-síkság (Slavonska ravnica), ezen belül a Nyugat-Szerémség (Srijem). Gábris Gyula: A homokba temetkező Alföld: homok-uralom a régmúltban, A Földgömb: a Magyar Földrajzi Társaság folyóirata, 2010. (12. évf.) 3. sz. 50-57. oldal Kulcsár Balázs: Észak-Alföld, Debreceni szemle, 2009. (17. évf.) 1. sz. 126-129. oldal Csathó András István: Elsődleges területeket jelző növényfajok az Alföld löszhátain, A puszta, 2009. 24. évfolyam, 72-82. oldal Duray Balázs: IV. Alföld Kongresszus, Földrajzi közlemények, 2008. (132. évf.) 4. sz. 515-516. old. Karácsonyi Dávid: A kelet-európai sztyep és a magyar Alföld mint frontier-területek, Földrajzi értesítő, 2008. (57. évf.) 1-2. füz. 185-211. oldal (letölthető: [1]) Tóth József: Átfogó kép az Alföld felszín alatti vízáramlás-rendszereinek jellegzetes tulajdonságairól, Hidrológiai tájékoztató, 2006. (46. évf.) 1. sz. 48-50. oldal (letölthető: [2]) Rapaics Raymund: Az Alföld növényföldrajzi jelleme, Tilia, 2004. 12. sz. 79-198. oldal Malatinszky Ákos: Híd az Alföld és a bércek között: a Putnoki-dombság, Természetbúvár, 2004. (59. évf.) 3. sz. 20-23. oldal Oroszi Sándor: Anton Kerner: A Duna menti országok növényvilága. A magyar Alföld és a Bihar-hegység, Erdészettörténeti Közlemények (ISSN: 0866-3181), 2004. 62. sz. 1-120. oldal Kuti László – Kerék Barbara – Müller Tamás – Vatai József: Az Alföld agrogeológiai-környezetföldtani térképei, Földtani közlöny, 2002. (132. vol.) Klnsz. 299-309. oldal Tóth Albert: Az Alföld emeletei, Természetbúvár, 2000. (55. évf.) 2. sz. 34-36. oldal Pálfai Imre: A víz szerepe az Alföld fejlődésében, Hidrológiai közlöny, 1999. (79. évf.) 2. sz. 67-68. oldal Vermes László: A tulajdonviszonyok változásának hatása az Alföld vízgazdálkodására, Víztükör, 1997. (37. sz.) 4. sz. 31. oldal Bíró István: Az Alföld peremén: A Biharugrai Tájvédelmi Körzet, A puszta, 1997. 14. évf. 37-48. oldal Süli-Zakar István – Baranyi Béla: Kisvállalkozások és vállalkozók helye és szerepe az Alföld mezőgazdaságában, Debreceni szemle, 1997. (5. évf.) 2. sz. 195. oldal Surányi Béla: Az Alföld mint kultúrtáj, különös tekintettel a XIX. századra, A debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1996. 72. sz. 235-258. oldal Szendrőné Font Erzsébet: Az Alföld-programról, Környezetvédelem, 1995. (3. évf.) 8-9. sz. 10. oldal Mika János – Ambrózy Pál – Bartholy Judit – Nemes Csaba – Pálvölgyi Tamás: Az Alföld éghajlatának időbeli változékonysága és változási tendenciái a hazai szakirodalom tükrében, Vízügyi közlemények, 1995. (77. évf.) 3-4. sz. 261-286. oldal Mikulási Gábor: Kérdések és kétségek a Dél-Alföld erdőgazdálkodásában, Erdészeti lapok, 1995. (130. évf.) 5. sz. 133-134. oldal Pálfai Imre: Az Alföld belvíz-veszélyeztetettségi térképe, Vízügyi közlemények, 1994. (76. évf.) 3-4. sz. 278-290. oldal Lendvai Gábor – Székely Tamás: Szikes a Solti-síkon: az Alföld legifjabb tájvédelmi körzete, Természetbúvár, 1994. (49. évf.) 6. sz. 20-22. oldal Gaborjákné Vydareny Klára: Az Alföld-program tudományos megalapozása, Vízügyi közlemények, 1993. (75. évf.) 4. sz. 434-435. oldal